Sziasztok!
Meghoztam a 3.fejezetet ami egyben egy fordulópont a történet szempontjából. Innentől 2 szemszögből élhetitek át hőseink életét. A következő rész pénteken kerül majd ki Szabi szemszögéből. Addig is jó olvasást, és kellemes délutánt kívánok!
~Cloe szemszöge~
Sosem mondhattam szerencsésnek magam, na de az,hogy Debrecenben csak azután kezdett el szakadni az eső, hogy megvettem a jégkásám elviselhetetlen. Szabi elkezdett hisztizni,hogy neki nem kell a hideg folyadék, helyette egy forró csokira vágyik. Természetesen pénz hiányában nekem adta elő, legkedvesebb arcát, és kisfiús pimaszsággal tekintett rám.
- Ha ma hazaérünk főzök neked - bizonygatta, és szemében boldogság tükröződött. Ki tudott volna ellenálni neki? Természetesen senki. Végül a cukrászdában ülve a város fényeit nézegettem. Az esővel együtt a jókedvem is elszállt és a puha ágyba kívánkoztam a hosszú út helyett. Persze ez semmin sem változtatott. Mrs. Parker rekedten próbálta összeszedni az osztályunk, ám a megbeszélt időpontban csupán mi álldogáltunk ott. Újra elkezdődött a telefonmizéria és néhány percen belül mindannyian a meleg buszon ültünk.
- Gyerekek ugyan nemtudom miért nem voltatok hajlandóak szépen összegyűlni a megbeszéltek szerint azért én úgy gondolom ezzel tartozom nektek. - mozgolódás hallatszott mindenfelől és mindenki a tanárnőt pásztázta. Kissé elvörösödött ugyan, de folytatta a mondandóját - Az a négy év amit együtt tölthetem veletek meglehetősen göröngyös volt - ezen persze mindenki felnevett. Az osztályunk nem sorolhatta magát a jó tanuló diákok közé. Leginkább balhés osztály voltunk, bár ha végigtekintek azon a csekély 12 főn nem lepődök meg. - Azonban - emelte meg a hangját,hogy mindneki rá figyeljen újra. - Nálatok jobb osztályt nem is kívánhattam volna magamnak. Nem szeretnék egyenként végigmenni az éveken, azonban egy osztálykirándulás megmaradt bennem. Egészen kicsik voltatok még - nah ezen a ponton vált érdekessé számomra a szinte kihalt autópálya. Itt - ott ugyan egy családi autó fellelhető volt, de az esős őszi időben senki sem vállalkozott hosszú útra. Valamikor a kicsiként olyan aranyosak voltatok és a szokásos, hogy megnőttetek sztori közt Szabi vállán elaludtam. Amikor megpillantottam a kivilágított országházat, tudtam, hogy hazaérkeztünk, ám nem akartam véget vetni ennek a napnak. Aznap minde olyan tökéletesnek tűnt. Egy új lakótárs, a barátaim, és valahogy a jégkása is jobban esett Szabi halk nevetése mellett. Ha tudtam volna mi történik alig pár óra leforgása alatt, sírva rohanok a párnákból építettett bunkerembe akárcsak egy 5 éves kislány, amikor megtudja, hogy a szülei elválnak. Bármit megtettem volna azért, hogy anya karjai között lehessek és beszélgethessek vele. Apa favicceit hallgatva úgy nevessek,mintha valóban vicceset mondott volna,nehogy megbántsam hiú oldalát. Az a kissé sem meghitt szeretet is jobb lett volna. A buszról leszállva megcsapott a hideg fuvallat, amitől ösztönösen összébb húztam magamon a kabátom. Az albérlet felé menet egyikünk sem szólt egy szót sem. A sarki kisbolt előtt megállva szemügyre vettem a többieket akik állmosan várták a döntésem.
- Menjetek haza - nyomtam Vivi kezébe a kulcsom.- Szabi cuccait pakoljátok át hozzám, hogy Nico elférjen. Mi meg csak megleszünk valahogy - pillantottam Szabira. Hucut mosoly csillogott a szája sarkában. - Én pedig kiköltözöm a kanapéra.
- Hé nem hagyom,hogy kiköltözz a szobádból.
- Márpedig az lesz. Most pedig menjetek.- mosolyogtam rájuk,majd Niconak is lefordítottam miről is beszéltünk. Vivi kissé furcsán ugyan, de beszélgetésbe elegyedett Nicoval, Szabit pedig otthagyták a nyakamon. - Nem mész velük?
- Nem - felelte lazán, majd kitárta előttem az éjjel-nappali ajtaját. Belépve a fülledt meleg levegőtöl majdnem megfulladtam ugyan, de végül sikeresen beszereztem néhány csokiszeletet. Esti bűnözés nah.
A kihalt utcán csendesen lépkedtünk az albérlet felé. Hirtelen azonban minden megváltozott. Szabi teste esetlenül hullott a földre a hirtelen rámért ütéstől. Akkorát kiáltottam,mint még életemben soha, ám ez nem tűnt hatásosnak támadómmal szemben. Kezét a számra tapasztotta, szememre fekete anyagot csúsztatott. Kezemet hátaim mögé kötötte és egy hirtelen mozdulattal bedobott az autóba. Felnyögtem,amit megéreztem, hogy belémáll valami. Azonnal arrébb gördültem,ám akkor egy újjabb nyögés tört elő, azonban nem az én torkomból.
- Szabi jól vagy? - fordultam a hang irányába. Erre csak egy nyögéssel felelt, amiből nagyon rosszra következtettem. Ebben a helyzetben még a hülye poénjai sem segítenének, de rettenetesen hiányzottak a megnyugtató szavai. Az, hogy nem beszélt, annyira megrémísztett, hogy könnyek lepték el az arcom. Ha ő most meghalt akkor...nem nem halhatott meg. Nem veszíthetem el az egyetlen embert akinek számítottam. Hirtelen ötlettől vezérelve, elkezdtem rángatni a csuklóm.
Meghoztam a 3.fejezetet ami egyben egy fordulópont a történet szempontjából. Innentől 2 szemszögből élhetitek át hőseink életét. A következő rész pénteken kerül majd ki Szabi szemszögéből. Addig is jó olvasást, és kellemes délutánt kívánok!
~Cloe szemszöge~
Sosem mondhattam szerencsésnek magam, na de az,hogy Debrecenben csak azután kezdett el szakadni az eső, hogy megvettem a jégkásám elviselhetetlen. Szabi elkezdett hisztizni,hogy neki nem kell a hideg folyadék, helyette egy forró csokira vágyik. Természetesen pénz hiányában nekem adta elő, legkedvesebb arcát, és kisfiús pimaszsággal tekintett rám.
- Ha ma hazaérünk főzök neked - bizonygatta, és szemében boldogság tükröződött. Ki tudott volna ellenálni neki? Természetesen senki. Végül a cukrászdában ülve a város fényeit nézegettem. Az esővel együtt a jókedvem is elszállt és a puha ágyba kívánkoztam a hosszú út helyett. Persze ez semmin sem változtatott. Mrs. Parker rekedten próbálta összeszedni az osztályunk, ám a megbeszélt időpontban csupán mi álldogáltunk ott. Újra elkezdődött a telefonmizéria és néhány percen belül mindannyian a meleg buszon ültünk.
- Gyerekek ugyan nemtudom miért nem voltatok hajlandóak szépen összegyűlni a megbeszéltek szerint azért én úgy gondolom ezzel tartozom nektek. - mozgolódás hallatszott mindenfelől és mindenki a tanárnőt pásztázta. Kissé elvörösödött ugyan, de folytatta a mondandóját - Az a négy év amit együtt tölthetem veletek meglehetősen göröngyös volt - ezen persze mindenki felnevett. Az osztályunk nem sorolhatta magát a jó tanuló diákok közé. Leginkább balhés osztály voltunk, bár ha végigtekintek azon a csekély 12 főn nem lepődök meg. - Azonban - emelte meg a hangját,hogy mindneki rá figyeljen újra. - Nálatok jobb osztályt nem is kívánhattam volna magamnak. Nem szeretnék egyenként végigmenni az éveken, azonban egy osztálykirándulás megmaradt bennem. Egészen kicsik voltatok még - nah ezen a ponton vált érdekessé számomra a szinte kihalt autópálya. Itt - ott ugyan egy családi autó fellelhető volt, de az esős őszi időben senki sem vállalkozott hosszú útra. Valamikor a kicsiként olyan aranyosak voltatok és a szokásos, hogy megnőttetek sztori közt Szabi vállán elaludtam. Amikor megpillantottam a kivilágított országházat, tudtam, hogy hazaérkeztünk, ám nem akartam véget vetni ennek a napnak. Aznap minde olyan tökéletesnek tűnt. Egy új lakótárs, a barátaim, és valahogy a jégkása is jobban esett Szabi halk nevetése mellett. Ha tudtam volna mi történik alig pár óra leforgása alatt, sírva rohanok a párnákból építettett bunkerembe akárcsak egy 5 éves kislány, amikor megtudja, hogy a szülei elválnak. Bármit megtettem volna azért, hogy anya karjai között lehessek és beszélgethessek vele. Apa favicceit hallgatva úgy nevessek,mintha valóban vicceset mondott volna,nehogy megbántsam hiú oldalát. Az a kissé sem meghitt szeretet is jobb lett volna. A buszról leszállva megcsapott a hideg fuvallat, amitől ösztönösen összébb húztam magamon a kabátom. Az albérlet felé menet egyikünk sem szólt egy szót sem. A sarki kisbolt előtt megállva szemügyre vettem a többieket akik állmosan várták a döntésem.
- Menjetek haza - nyomtam Vivi kezébe a kulcsom.- Szabi cuccait pakoljátok át hozzám, hogy Nico elférjen. Mi meg csak megleszünk valahogy - pillantottam Szabira. Hucut mosoly csillogott a szája sarkában. - Én pedig kiköltözöm a kanapéra.
- Hé nem hagyom,hogy kiköltözz a szobádból.
- Márpedig az lesz. Most pedig menjetek.- mosolyogtam rájuk,majd Niconak is lefordítottam miről is beszéltünk. Vivi kissé furcsán ugyan, de beszélgetésbe elegyedett Nicoval, Szabit pedig otthagyták a nyakamon. - Nem mész velük?
- Nem - felelte lazán, majd kitárta előttem az éjjel-nappali ajtaját. Belépve a fülledt meleg levegőtöl majdnem megfulladtam ugyan, de végül sikeresen beszereztem néhány csokiszeletet. Esti bűnözés nah.
A kihalt utcán csendesen lépkedtünk az albérlet felé. Hirtelen azonban minden megváltozott. Szabi teste esetlenül hullott a földre a hirtelen rámért ütéstől. Akkorát kiáltottam,mint még életemben soha, ám ez nem tűnt hatásosnak támadómmal szemben. Kezét a számra tapasztotta, szememre fekete anyagot csúsztatott. Kezemet hátaim mögé kötötte és egy hirtelen mozdulattal bedobott az autóba. Felnyögtem,amit megéreztem, hogy belémáll valami. Azonnal arrébb gördültem,ám akkor egy újjabb nyögés tört elő, azonban nem az én torkomból.
- Szabi jól vagy? - fordultam a hang irányába. Erre csak egy nyögéssel felelt, amiből nagyon rosszra következtettem. Ebben a helyzetben még a hülye poénjai sem segítenének, de rettenetesen hiányzottak a megnyugtató szavai. Az, hogy nem beszélt, annyira megrémísztett, hogy könnyek lepték el az arcom. Ha ő most meghalt akkor...nem nem halhatott meg. Nem veszíthetem el az egyetlen embert akinek számítottam. Hirtelen ötlettől vezérelve, elkezdtem rángatni a csuklóm.
☆Folytatás következik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése