5.fejezet

       ~ Cloe szemszöge ~
Miután Pátrisz magamra hagyott újra csend telepedett a cellára. A csöppnyi ablakon sötétség szűrődött át, miközben az eső halkan kopogott a párkányon. Szuper végre valami ami megszakítja a csendet. Egy idő után azonban rájöttem mennyire idegestő ez a monoton ritmus és fel-alá kezdtem járkálni. Szabi pucsiján már szinte alig érződött az almás - fahéjas illat, és a megszokott nyugodság sem lengett körbe. A fiú körül jártak a gondolataim mióta csak idekerültem. Úgy éreztem magam, mint egy vadállat akit bezártak, csakhogy mutogatni tudják az emberiség számára. Az őröknek nevetzett furcsa kinézetű férfiak állandóan körülöttem legyeskedtek, és minden mozdulatom alposan megszemlélték. A földön az üveggel szórakoztam amiben Pátrisz némi vizet hozott nekem korábban, miközben gondolataimban újra Debrecenben jártam. Szabi mellettem ült és Nicoval beszélgetett. Vivivel képeket lőttünk a facebook számára és minden felhőtlenül boldog volt. Aztán ahogy az égbolton átvették az irányítást a sötét fellegek úgy váltott irányt az én életem is. És nem a jó irányba. A gondolatba is belesajdult a fejem, mi lehet most a francia sráccal és legjobb barátnőmmel. Biztosan értesítették a szüleim és a rendőrséget is, és nemsokára kijutok innen. Minden visszatér a normális kerékvágásba és boldogan fejezem be az utolsó évem. Viszont mi van ha ez nem így történik? Gyakran előfordult már, hogy Szabival kissé későn és nemteljesen józanul értünk haza egy jól sikeredett éjszaka után. Ilyenkor rendszerint Vivi hamarabb hazajön, mert nem szeretné látni, ahogy a barátai leisszák maguk a sága földig és hihetetlen mértékben szeretnek mindenkit aki a közelében köt ki. Mi van ha most is ez történik? Túl sok a meg nem válaszolt kérdés a fejemben és ezt már nem bírom sokáig. Hallottam már emberekről akik a magány miatt megőrültek. Vajon velem is ez történik majd? Ha esetleg valamilyen csoda folytán kijutok innen akkor az elmegyógyintézetben élők táborát erősítem majd? Egy újjabb meg nem válaszolt kérdés. Elmélkedésemből egy goromba hang rángatott vissza.
- Álljon fel! - felnéztem az előttem álló pocakos alakra, és egy halk sóhaj hagyta el a szám. Szuper. Engedelmeskedtem és hamarosan 3 őr védelmében baktattam a sötét folyosón. Tudtam ha ellenállnék csak újra bántanának és már így is alig állok meg a lábamon. Mikor kiértünk az épületből újra sötétség borult ránk. Olyan éjfél körül járhatott az idő. A hideg széltől összébb húztam magamon a kölcsön kapott pulcsit és a fekete autó felé mentem. - Szállj be - parancsolt rám újra. Hangja olyan jeges volt, akárcsak a hideg szél. Újra engedelmeskedtem és immáron megúsztam egy szorító karral a kezeim  körül. Felszisszentem amikor támadóm elengedett és hatalmasat taszított rajtam, mielőtt becsapta az ajtót.
Hatalmasat kiáltottam amikor valami az oldalamba állt. Egy cirfra káromkodás után elkezdtem tapogatózni a sötétben, miközben két ismerős kéz magához vont.
- Szabi - motyogtam, miközben folyamatosan könnycseppek folytak le az arcomon. Szorosabban bújtam a fiúhoz, akinek teste jéghideg volt. Hitetlenül felnevettem és visszaemlékeztem Pátrisz szavaira. Szabi tényleg féltett annyira, hogy inkább fagyott meg ő, mintsem velem bármi is történjen. Kibújtam az obeyes pulcsiból és a fejére dobtam.
- Nemkell Baba. Nem fázok.
- Rettenetesen hazudsz - nevettem fel.
- Szállj ki - tárta szélesre az ajtót a már jól ismert pocakos pasas. Engedelmesen felálltám és Szabira pillantottam aki a sarokban a pulcsijába temetett arccal ült.
- Ő is jöhet?
- Felőlem - legyintett hanyagul. Felrángattam a fiút a földről, majd kiléptem a friss levegőre. A zara előtt álltunk meg. Megőrültem az ismerős épület láttán, majd Pátriszra pillantottam.
- Mit keresünk itt? Csak nem vásárolni álltunk meg?  - csillant fel azonnal a szemem.
- De - felelte mosolyogva,majd amikor meglátta felettesét,azonnal eltűnt a kedves a kedves arc.